Egy gyönyörű nap

2007. július 29. Vasárnap

Úgy éreztem, hogy ha már egyszer itt vagyok az Andokban jó lenne kirándulni egy kicsit, így elhatároztam, hogy a 2700 m-es városi magasságot elhagyva felmászom egy templomhoz 3160 m-re. Hát nem volt könnyű elég oxigénhez jutni, de viszonylag hamar hozzászoktam a fizikai megerőltetéshez, lassan, de biztosan haladtam a cél felé több zarándokkal együtt (a templomban lévő elesett Krisztus szobornak több csodát is tulajdonítanak).
1 órányi lépcsőzés után érkeztem meg teljesen feldobva, amit csak tetézett, hogy a templomban éppen áldást osztott a pap némi zongorakísérettel. Nagyon felemelő volt az egész esemény, habár mosolygásra késztetett, hogy a helyiek giccses szobrokat, gyertyákat, képeket, kulcstartókat (vagyis kegytárgyakat) toltak a pap elé áldásra, majd áhítattal megcsókolták ezeket...A helyiek nagyon vallásosak, sőt a történtek szerint eléggé babonásak is.

Kirándulásom előtt még sétálgattam a városban, ami nagyon jó ötletnek bizonyult. A legtöbb utca ugyanis sétálóutcává változik vasárnaponként, a múzeumok ingyenesek, így mindenki az utcákon élvezte a napsütést.

Visszatértem a Botero múzeumba-voltak részek, amiket kihagytam szombaton. Szerencsére itt nem voltak kígyózó sorok, mint más múzeumoknál, mivel ez mindig ingyenes.

Este elmentünk vacsorázni CISV-sekkel, majd hamar lefeküdtem, a túra eléggé lefárasztott.

Élmények minden irányban

2007. július 28. Szombat

Szombat reggel úgy döntöttem, hogy megnézem a Botero múzeumot egyedül, mivel a hostelben lakó CISV-s barátaim már mind jártak ott. "Jó emberekkel jó dolgok történnek." - mondja Kacsa....ezek szerint én kicsit rossz lehettem...Fél órás sétálás, fotózás, rácsodálkozás után két pasas magát rendőrnek, illetve turistának kiadva úgy átvert, hogy szinte az összes pénzemet elszedték...Ezek után az izgalmas, szabad egyedüllét sebezhető, elszomorító magányossággá változott.

Szerencsére még reggel megbeszéltünk egy találkozót Flo barátommal az Arany Múzeumnál, ez tartotta bennem a lelket. Másrészről persze iszonyú mérges voltam magamra, a túl ügyes helyiekre...de elhatároztam, hogy nem hagyom elrontani a kolumbiai utamat, végső soron csak a pénzemet vették el (meg egy kicsit az önbecsülésemet, de azt hamar visszaszereztem - szembenéztem önnön butaságommal, önostorozásommal és rájöttem, hogy ezeket mind meg tudom bocsátani magamnak).

Útközben az Arany Múzeum felé benéztem a Botero múzeumba is, igazán lélekemelő volt a történtek után - a képeket nézegetve ki tudtam élni a bennem kavargó szélsőséges érzelmeket. Ezek után már nem is lombozott le túlságosan, hogy elkerültük egymást Flo-val az Arany Múzeumnál. Végső soron a múzeum nagyon érdekes volt - madárrá, denevérré változó sámánok, érdekes emberábrázolások, egy kis indián hitvilág, kint sütött a nap, a téren szólt a zene...és még volt a hostelben mit ennem.

Flo-val végül este találkoztam, jót beszélgettünk, kaptam tőle kölcsön pénzt (amit most már a hostel széfjéban tartok..), úgyhogy minden elrendeződött.

Melegítés Bogotában....szükség is van rá!

Délután érkeztem meg Bogotába, 3 film, 2 étkezés, 30 oldal és 2-3 órányi alvás után. A konferencia szervezői voltak olyan kedvesek, hogy kijöttek elém a reptérre, így szerencsére volt, aki vigye az otthon beszerzett értékes nedűket tartalmazó üvegekkel terhelt hátizsákomat. Viorel erre mondaná, hogy nekünk nőknek olyan könnyű dolgunk van....

Miután hátrahagytam terheimet és lezuhanyoztam elindultam keresni egy kávézót, ahol olvasgathatom a youth hostelből kikölcsönzött Kolumbia útikönyvet. A környék szerencsére tele van csábítóbbnál csábítóbb helyekkel, régi, alacsony, színes koloniál házsorokkal, hívogató, szűk, kis utcákkal.

Attól függetlenül, hogy Bogotá 2700m magasan fekszik, ebből kifolyólag egész évben 15 fok körül van a hőmérséklet, egy trópusi ország fővárosa, így a gyümölcs választék még az én Indonéziában kényeztetett ízlésemet is kielégíti. A kávékról már nem is mondok semmit.
Mire visszatértem a hostelbe némi meleg ruháért (most éjfél körül járunk itt és polárban fázom..) már vártak rám kedves CISV-s barátaim, Lizzie és Louise.
Együtt vacsoráztunk egy kedves, tömött étteremben, ahol a szomszéd asztalnál ülő társaság majdnem tortacsatába keveredett (30-nál nem voltak fiatalabbak...), egy hölgy még oda is jött hozzánk, és mosolyogva, spanyolul megjegyezte, hogy most biztos őrültnek nézzük a kolumbiaiakat....Hát..eddigi benyomásaim alapján kedvesek, életteliek és nem tartózkodnak a hangos nevetéstől józanul sem.

A repülőn látott 3 film után megnéztünk még egyet a hostelben, az időeltolódás miatt nem voltam túl energikus, viszont valahogy muszáj volt ébren maradni, hogy felvegyem az itteni ritmust.
Eddig.
Jóéjt.